Nem leszek népszerű ezzel az írással a kövér nők körében, de vállalom. Én is kövér vagyok. Igen, még mindig. Mert minduntalan feladtam. Gyengeségből. Feladtam, mert kényelmesebb volt sajnálni magam, hibáztatni a genetikám (hahaha). Feladtam, mert szomorú volt a lelkem és elhittem, hogy azt a puncsos fánkot igenis megérdemlem… Feladtam, mert holnap is van nap, mikor újra kezdhetem (Azt tudtátok, hogy a holnap egy olyan misztikus hely, ahol az emberi motiváció, akaraterő és teljesítmény 99%-a található?!), feladtam, mert… Mert az akaratgyengék ilyenek.

Munkám során rengeteg emberrel találkozom, rengeteg akaratgyenge emberrel is: nyilván ezt csak ránézésre állapítom meg a hatalmas segg és has láttán. Sok frusztrált "hógolyóval" hoz össze a sors, ergo az utóbbi heteim megfigyelése azt támasztja alá, hogy a kövér nők a legundokabbak. Beszólnak a postán, a próbafülkénél, anyáznak az autóban és megszólnak az orvosnál. Én idegen vagyok, egye fene, velem lehet, de ami elborzaszt, hogy flegmák és lekezelőek a párjukkal, parancsokat osztogatnak mindenféle kérés nélkül, mintha felsőbbrendűek lennének, mintha a kövérség egyenlő lenne a nagysággal és a hatalommal… Szörnyű hallani, de tudom, mit éreznek.

Itt a jó idő, előkerül a háj a ruha alól, „botsáska” társaink örvendeznek a tavasznak, áhítattal várják a strandszezont, az ujjatlan trikók korát, mi, dagadtak pedig minden reggel keressük az autóponyvát, amit tunika címszó alatt viselhetünk aznap, arcot rajzolunk magunknak, mert valamit mégis nyújtani kell. Minden és mindenki ellenség. Ellenség a reggel, a meleg, az előző napi pizzaszelet széle, a fitness motivátorok, a párunk, aki közeledni akar. A szomorúság, a csalódottság okán tüskések leszünk, életuntak, ezáltal még kevésbé szerethetők, a tökéletlen tükörképünk ingerültté tesz, és beindul az ördögi kör: a párunk kikacsintása, a szomorúság elnyomásaként egy újabb adag carbonara és mogyorós keksz befalása, leöblítve cukros és szénsavas üdítővel, újabb autóponyva keresés és utálatos viselkedés a csinos nők felé, újabb rossz nap, mely mérgez minket is és a környezetünket is.

Haragszunk mindenkire, pedig tudjuk, leginkább magunkra kellene. Miért nem győzzünk le a legnagyobb ellenséget, magunkat? Ha már eddig engedtük a kilókat felszaladni, miért a 90-60-90-es nők a hibásak? Miért másokat büntetünk a saját magunk bűneiért? Ezekre a kérdésekre soha senkitől nem jön igaz válasz, csak a kifogások…

Kövérségem ellenére próbálom leküzdeni a démonjaimat, és nem másokat okolni azért, amiért pufira ettem magam. Eljárok edzeni, többé-kevésbé figyelek az étkezésemre és a jókedvemre. Induljunk el apró léptekkel a változás útján. Most írhatnám, hogy ne add fel, mert mindenkinek sikerülhet, de nem fogom. És tudod, miért nem? Mert nem sikerülhet mindenkinek. Millió motivációs csoport létezik több ezer taggal. És? Visszatartja az akaratgyengét a palacsintafalástól? Nem, szerintem még a lájk gombot is zsíros kézzel nyomja meg. Én is tagja vagyok jó néhány csoportnak. Tudom, miről beszélek. A sok nehézség ellenére azért addig örülj, míg zavar, hogy nem fordulnak meg utánad a férfiak az utcán, mert onnan még van visszaút, addig nem vagy reménytelen. Te sem.