- Nem szégyelled magad? – szegezte nekem a kérdést a minap egy volt kollégám, akivel összefutottam az egyik bevásárlóközpontban, s beszélgetés közben elmeséltem neki a nagy plénum előtt zajló életmódváltásomat.

Mármint nem úgy kellene szégyellnem magam szerinte, hogy „Szégyelld magad, irgum-burgum!”, hanem úgy, hogy tényleg nem? Hogy kiállok a virtuális placcra, s közszemlére teszek mindent, ami testben-lélekben ilyenkor zajlik. Hogy kitárulkozom, megmutatom, leleplezem stb. Mivel már benne vagyok a történetben jó ideje, először le sem esett, mit is akar ezzel mondani, de aztán elgondolkodtam.

Mert valóban: hónapok óta hámozom meg a lelkem-testem, teszem ki a fenekemet is akár, ha a helyzet úgy kívánja, s kavarom fel ezzel az állóvizet. A guszta női POPÓVAL illusztrált bejegyzésem még a Facebook-nál is kiverte a biztosítékot. Az adminok, akárkik is legyenek azok, eltávolították Bocsi Viki OLDALÁRÓL a linket, mondván, az nem egyeztethető össze a Facebook meztelenségről alkotott alapelveivel. Arról most inkább nem értekeznék, hányszázezer olyan poszt, kép és vélemény megy át naponta a kényes-finnyás Facebook-szűrőn, melyek nagyon sok ember életről és közéletről vallott alapelveivel nem egyeznek, mert ezzel a véleményemmel nem lennék túl píszí, s adnék pár maflást a képmutatás és az álszentség Facebook-os adminjainak. Zárójel bezárva, eredeti gondolatmenethez visszatérve.

Azért az én netre való kikerülésem sem úgy csusszant át a lelkemen, mint vajas kacsa a jégpályán. Ahogy korábban is említettem már, okozott néhány kemény percet és álmatlan éjszakát a dilemma, vajon bevállaljam? Igen vagy nem? Aztán úgy gondoltam, mi takargatnivalóm van? Ráléptem egy útra, kaptam SEGÍTSÉGET, ha valaki rám néz, úgyis látja, milyen vagyok. Azért, mert meghíztam – a saját hibámból, senki máséból -, nem kucoroghatok határozatlan ideig lehúzott redőnyök mögött a lakásomban, hogy várjam heti kétszer a túlélőcsomagot, melyet a családom becsúsztat a küszöb alatt… Inkább a rázósabb utat választottam, azzal a nem titkolt céllal, hátha a hasonló gondok és kérdések közt tépelődő sorstársaknak erőt, támogatást adok. Ahogy a visszajelzések mutatják, ez részben sikerült is.

S hogy miért csak részben? Mert – és ezt is őszintén bevallom, hisz ennek a blognak az őszinteség az alapja – azt hittem, a múlt heti felhívásomra majd özönleni fognak a levelek, a történetek, az egyéni küzdelmekről szóló beszámolók. De nem özönlenek. És lehet, hogy azért nem, amit a kollégám mondott. Vagy ennyire érdektelenek az emberek, hogy egy tényleg értékes átalakításért sem mozdulnak, vagy szégyenlősek és a testi-lelki kínjukat, megpróbáltatásaikat nem akarják közszemlére tenni. Mert cikinek, rejtegetendőnek, kínosnak tartják. Mert azt hiszik, ez csak velük történt meg. Hogy akaratgyengék voltak, vagy betegek lettek, vagy egyszerűen csak így alakult, s kudarcként fogják fel. Ahogy én is annak fogtam fel a helyzetemet, méretemet, míg el nem határoztam végleg, hogy elég volt.

Furcsa dolog ez a saját magunk megítélése. Még egyes dolgokról – súlyos betegségről, rákról, autóbalesetről, halálról – azt gondoljuk, azok mind mással esnek meg, a saját kis defektjeinket totális kudarcként fogjuk fel, s hajlamosak vagyunk magunkat ostorozni miattuk egy életen át. És ez a bezárkózás elidegenít bennünket a családunktól, a párunktól, a barátainktól. Nem merünk nyitottak lenni, vidámak, boldogok, hisz kövérek vagyunk.

A minap olvastam egy amerikai kutatási eredményt. A „túlsúly szülőhazájában” arról kérdezték a nőket, ha a sors valamilyen fancsali kegyetlensége rákényszerítené őket a döntésre, elhízottak lesznek-e vagy inkább más hátrányt kell elszenvedniük, mit válaszolnának. Képzeljétek el, minden hatodik nő azt állította, inkább lenne vak (!!!), nemibeteg vagy alkoholista, mint kövér. Itt tartunk.

Persze, kövérnek lenni nem jó érzés. Fizikailag is, külsőileg is és lelkileg is kényelmetlen. És igen, nagyon sokszor akaratgyengeség. Sőt, az esetek túlnyomó többségében a lemondó tespedtség következménye. De hogy valaki inkább bevállalná a világtalanságot, ami visszafordíthatatlan, mint a dagadt külsőt, amin mindig lehet változtatni?

Ez számomra két dolgot üzen. Arról nem szólt a kutatás, vajon kövér vagy normális testalkatú nőket kérdeztek-e meg, esetleg mindkettőt, de tulajdonképpen mindegy is. Ami tragédia ebben a mentalitásban: az emberek annyira nem hisznek magukban, hogy úgy gondolják, ha valaki egyszer víziló lett, akkor az a jövőre nézve már úgy van elrendelve. Víziló marad, legfeljebb lamantin, de semmiképp sem lesz belőle egészséges külsejű ember többé sosem. A másik: a média, a körülöttünk lévő álszent, cinikus, műanyag világ (lásd pl. Facebook és az ő alapelvei) elhiteti velünk, hogy van tökéletesség. Ami 90-60-90-es, előrecsomagolt lánykák hosszú sorát jelenti…

Hát a nagy büdös francot! Az emberiség nem lúzerekre és menőkre van felosztva. Pontosabban lehetséges, hogy de, viszont van átjárás a két csoport között.

Ha te béna voltál, vesztes, szerencsétlen egyszer az életedben, vagy esetleg többször bizonyos területeken, még lehetsz kimagaslóan sikeres és példakép máshol.

Miért pont a túlsúllyal vívott harcra ne lenne ez igaz?

Szóval:

Lányok, Fiúk!

Ha kedvet éreztek csatlakozni a korábbi FELHÍVÁSOMHOZ, küldjétek a történeteiteket is előtte-közben-utána fotókkal. Egészen februárig küldhetitek, ti mit csináltok, hogyan fogytok, min változtattatok, mi a célotok! A történeteket az emailemre várom: szabo.judit@igenelet.hu

Azt hiszem, ha kicsit hosszan is, de válaszoltam a kollégám kérdésére: nem szégyellem magam. Nincs miért. Mert nem vagyok vesztes. Akkor lennék, ha feladnám.  

Puszi mindenkinek,

Jucus