Ha valaki egyedül költözik külföldre, szinte biztos, hogy meg kell küzdeni a magánnyal, új kapcsolatokat kell kialakítani. Sokan csak szobát tudnak bérelni, idegenekkel kell együtt lakniuk, rendesen be kell vetniük az alkalmazkodó képességüket. Timi most ezekről a helyzetekről mesél.

Rengeteget olvashatunk az elvándorlás jelenségéről. Tudjuk, hogy melyik országban, hogyan működik a bürokrácia, egyes beosztásban, szakmában mennyit lehet keresni, mi jellemző az adott népre, de arról szinte semmilyen információnk nincs, mit él meg valaki, amikor elhagyja hazáját, a családját,  a barátait. Timi 33 évesen döntött úgy, hogy új életet kezd Nagy-Britanniában, egyedülálló nőként. Az idáig vezető út nagyon rögös volt, hiszen sokáig úgy tűnt nem tud kilépni a mindennapok egyhangúságából, aztán egyszer csak jött a fordulat, mellyel nemcsak állást, de országot is váltott. Most portálunkon meséli el történetét, minden héten olvashatunk arról, mit érez, hogyan jutott idáig, hogyan éli meg az óriási változást, hogyan küzd meg a kihívásokkal, milyenek a mindennapok egy új, eddig idegen környezetben.

A munkakeresést nem fogom fel kudarcnak, csak csalódott vagyok, amiért nem elégséges az angoltudásom. De inkább eldöntöm, hogy dolgozom, takarítok addig amíg lehet, és menet közben tanulok. Meglátom mennyi lesz a fizetésem, hogy jövök ki belőle, maximum hazamegyek, veszítenivalóm nincs. De tudom, hogy erről a munkahelyről el kell mennem. Amíg az ember a szüleivel él, el sem tudja képzelni milyen másokkal együtt lakni, bár Magyarországon talán ez annyira nem is jellemző. Itt mindenki csak szobát tud bérelni elsőre és különböző emberekkel kell együtt lakni. Azt hittem, hogy ez könnyű lesz, hiszen ismerősökhöz jöttem. Szegény anyukám panaszkodott mindig otthon, hogy milyen kosz és rendetlenség van a lakásban, de ehhez képest, ami itt van az semmiség. Amíg nem dolgoztam minden nap elmosogattam reggel, mert annyira zavarta a szemem a mosatlan, hogy nem bírtam elviselni, meg persze ha már valahol lakom kell i,s hogy csináljak valamit. A rend fogalma náluk egészen máshol kezdődik, azt gondolom. A konyha folyamatosan a feje tetején áll, és mindig én mosogatok. Feldühít, hogy amikor  dolgozom, ők pedig itthon vannak, sokszor arra érek haza, hogy a konyha ugyanúgy néz ki, mint előző este és állhatok neki mosogatni. Ezt már el is engedem, de egy dolgot nem tudok elnézni, a fürdőszobát. Két hét után megint nekem jut eszembe a szabadnapomon takarítani, mert már nem bírom elviselni a kádon a vastagon álló fekete koszfoltokat. Vagy a WC állapotát, vagy épp a fogkrémfoltokat a mosdókagylóban. Nekem ez sok, akármennyire is fáradt vagyok, vagy ők fáradtak, ezt meg kell csinálni, nincs mese. Nekiesek és megcsinálom, hála az égnek ezt azért értékelik. Igaz egyik nap beszóltak, hogy miért nem porszívóztam fel. Tényleg nem akarok itt maradni, nekem ez egy kalitkába zárt élet. Beosztják az időmet, minden napunk ugyanolyan, csak bambuljuk a tévét. Kiábrándító. Nem akarok étteremben kajálni, de ez olyan, mintha kötelező program lenne, sőt még a vásárlásnál is mindig ott kell lennem. De én nem akarok mindent velük együtt csinálni, önálló szabad életet szeretnék.

Aztán egyszer csak megjelenik egy magyar srác a semmiből. Előbukkan az Instagram világából. Nem szoktam neten ismerkedni, mert már fürödtem be ilyen próbálkozásokkal, de valahogy az unalom meghozza a kedvem a beszélgetéshez. Kiderül, hogy London közelében élő magyar fiúról van szó. Lelkes vagyok és „miért ne”-alapon rögtön elkezdünk beszélgetni telefonon, sokkal könnyebb ez így. Így az éteren keresztül nagyon szimpatikus, órákat töltünk el csevegéssel. Mindenről lehet vele beszélni és ki tudom panaszkodni magam valakinek, aki átérzi, hogy min megyek keresztül, mind a munkakeresésben, mind a lakótárssakkal és magával a hellyel kapcsolatban. Megértő és jótanácsokat is ad. Ötletekkel bombáz, hol nézzek munkákat és kiadó szobákat. Egyik nap jól vagyok, másik nap azzal fárasztom, hogy inkább feladom. Lehet, hogy részemről sem csak egy szimpla baráti közeledés, baromira egyedül érzem magam és úgy gondolom, hogy sokkal könnyebb lenne valakivel ezt leküzdeni, aki biztos pontot jelent és azt, hogy ha bármi történik, nem leszek egyedül. Minden nap izgatottan várom, hogy este beszéljek vele, de valahogy ez számomra fura, én így nem tudok beleszeretni senkibe sem. Vagyis ilyen rövid időn belül, úgy, hogy nem is láttam az illetőt.

Van egy belga barátom, akivel január óta beszélgetek. Mondhatjuk valamiféle netes baráti kapcsolatnak, januárban találkoztam vele Belgiumban, azóta a barátságunk egyre szorosabbá vált. Nagyon-nagyon sokat beszélünk és ő nagyon kedves a számomra. De csak valamiféle baráti szinten. Hálás vagyok az életnek, hogy belébotlottam. Mindig támogatott abban is, hogy kijöjjek ide nyelvet tanulni. Ő három nyelven beszél rendesen, irigylem is érte. Már nyáron beszéltük, hogy kimegyek egyszer majd hozzá újra, természetesen felajánlotta, hogy nyugodtan mehetek. Lehet ez kicsit több is, mint barátság. De persze most, hogy kijöttem ide, sokkal bátrabbnak érzem magam mindenhez, nem félek semmitől. Változik a személyiségem. Jött egy gondolat, hogy mi lenne ha novemberben meglátogatnám, de hát neki nem volt jó, ezért lebeszéltük az október 13-át. Miután minden jegyet kifizettem, megjelent bennem egy félelem, mi lesz ha nem tudunk beszélni, vagy ha nem leszek szimpatikus. Sajnos én mindig agyalok és ötvenszer újragondolok dolgokat, ami persze nem igazán jó, mert a pillanatot kellene megélni. Mindegy, a jegyek megvéve, lesz ami lesz. Azért alapvetően pozitív érzésekkel teli várakozás ez.