Aki jól beszél angolul, kétségtelenül sokkal könnyebben boldogul, ha külföldön vállal munkát, mint az, aki bizonytalan a tudásában. Timi hiába tanult, tud, egyelőre nincs bátorsága megszólalni. Ebben a részben arról mesél, milyen nehézségekbe ütközik az ember, ha nem elég rutinos az idegen nyelv használatában, hogyan intéz ügyet, hogyan keres munkát.

Rengeteget olvashatunk az elvándorlás jelenségéről. Tudjuk, hogy melyik országban hogyan működik a bürokrácia, egyes beosztásban, szakmában mennyit lehet keresni, mi jellemző az adott népre, de arról szinte semmilyen információnk nincs, mit él meg valaki, amikor elhagyja hazáját, a családját,  a barátait. Timi 33 évesen döntött úgy, hogy új életet kezd Nagy-Britanniában, egyedülálló nőként. Az idáig vezető út nagyon rögös volt, hiszen sokáig úgy tűnt nem tud kilépni a mindennapok egyhangúságából, aztán egyszer csak jött a fordulat, mellyel nemcsak állást, de országot is váltott. Most portálunkon meséli el történetét, minden héten olvashatunk arról, mit érez, hogyan jutott idáig, hogyan éli meg az óriási változást, hogyan küzd meg a kihívásokkal, milyenek a mindennapok egy új, eddig idegen környezetben.

Végre augusztus 30-án elkezdhetek aktívan dolgozni, vártam már ezt a pillanatot. Nehéz megélnem egy pörgős munka után azt, hogy ennyire nem csinálok semmit. Minden nap ugyanolyan. Leginkább magyarokkal dolgozom és egy lengyel nővel, de minden nap csak magyarokkal vagyok beosztva. Utálom ezt, mert így sosem fog fejlődni az angolom, nincs kivel beszélgetnem. Ezzel az erővel otthon is maradhattam volna. Jön az érzés, hogy ennek nincs sok értelme, sőt így szinte semmi sem. Barátnőmmel elindul az agyalás, hogy keressünk új munkát. Az ő angolja persze jobb mint az enyém, vagy csak bátrabb. Inkább az utóbbi, néha hallom őket a lengyel nővel beszélgetni és kiborít amikor hallom, hogy nyelvtanilag nem helyes, amit mond. Tény, hogy mindenki azt javasolja, hogy ez engem se idegesítsen, csak nyissam ki a számat és mondjam. Na nekem itt kezdődik a probléma, maximalista létemre ez az amit nem tudok megtenni, ha nem vagyok benne biztos, inkább nem mondom. Bátortalanság, gátol valami abban, hogy helytelenül is mondjam, beszéljek. Egyszerűen nem megy, pedig a saját anyanyelvemen be nem áll a szám. Imádok beszélni. És ez a cél angolul is.

Többek között ezért félek az NI szám elintézésétől is, az időpont megvan és a barátnőm párja kísér el, hiszen egy másik városba kell menni. Izgulok, vajon mit fognak majd kérdezni. Ledöbbenek, amikor  a biztonsági őr megkérdezi az ajtóban, hogy mi járatban vagyunk, elmondjuk neki és erre rákérdez, hogy szükségünk van-e tolmács segítségére. Meglepő, hogy mindent megtesznek, csak hogy munkát tudj kapni az országban hivatalosan, nem nehezítik meg a dolgokat. Az ügyintézés nem tart tovább 10 percnél, elkérik a papírokat és az ügyintéző lassan, érthetően felteszi a kérdéseit, nem köt bele semmibe és már készen is vagyunk. Számomra hihetetlen, hogy nem ültünk órákat és várakoztunk. Hihetetlen milyen könnyen ment, gondoltam is magamban, hogy ez nem is olyan bonyolult. De ez is megvan, most már hivatalosan is itt lehetek és vállalhatok munkát. Boldogság, van papírom és van munkám is.

A barátnőmmel gondolkozunk, hogy mi lenne a legegyszerűbb munka nekünk, mi az amit tudnánk csinálni. Egyértelműnek tűnik a válasz, gyorsétterem. 10 év tapasztalattal úgy látom, hogy a nyelvi akadályokkal is simán felvesznek majd. Elő az angol önéletrajzzal és irány egy napsütötte délután a  két cardiffi Burger Kingbe. Valahogy simán azt érzem, hogy ide tuti kelleni fogok, amint elolvassák az önéletrajzomat. De mellette persze azért jelentkezni kell a konkurenciához is. Na az már kicsit nagyobb feladat, mert online jelentkező felülete van, egy hatalmas kérdőívvel, angolul. Nem egyszerű, főleg annak fényében, hogy ott életemben sosem dolgoztam és minden kérdés angolul van, ami még jobban nehezíti a jelentkezést, de a Google fordító a barátom ilyen helyzetekben. Jelentkezünk az összes lehetséges helyre ami szóba jöhet. Nekem mindenképpen szükségem van angol környezetre, nem akarok csak magyarokkal dolgozni. Beszélni és tanulni akarok angolul. Ezért jöttem ki, ez az ami motivált és ami tartja bennem a lelket. Ezt akarom, tudom, hogy többre vagyok képes és tudom, hogy itt is megállom a helyem. Jön az aktív várakozás, a konkurenciától sorra jönnek vissza az elutasító levelek, miszerint nem vagyok elég flexibilis a munkához, de így nem is tudok az lenni, hiszen az összes étteremtől túl messze élek. Nagy csalódás ez, de még reménykedem, hogy a Burger King nem utasít el. De csak telnek a napok és semmi válasz.

A McDonald's-hoz újra leadom a jelentkezésemet, mert hirdetnek  állást Tonypandyben, bár ezt valójában nem akarom, mert ez egy olyan csöpp falu, hogy ha itt kell dolgoznom, akkor úgy érzem, biztosan belehalok. Nem is gondolom, hogy behívnak interjúra, hisz eddig mindenhonnan elutasítottak. Miért lenne ez most másképpen? De megkerestek, nagyon meglepődöm rajta, mert a barátnőmet elutasították. Igazából el sem merem mondani, félek a reakciójuktól, mert hát én aki körülbelül 2 hete vagyok itt, rögtön esélyt kapok. De tudom, hogy szólnom kell, és másnap meg is teszem, miután megkaptam az e-mailt. Mert persze telefonon kéne időpontot egyeztetni, és úgy érzem erre képtelen vagyok. Megkérem a barátnőm párját hívja fel nekem őket, tudom, hogy ciki, de vállalom a kockázatot, hiszen úgysem akarok itt dolgozni, nem bírom ezt a falusi légkört, ki kell szakadnom innen. Persze ő felhívja nekem az üzletet, de rányomják a telefont, na hát én ott eldöntöttem, hogy egy ilyen helyen biztosan nem akarok többet dolgozni,  a vezetői múltam után teljesen kiakadok ezen a mentalitáson.  Egy nappal később megbeszéljük, hogy menjünk és tegyünk egy személyes próbálkozást. Kocsiba be és irány a helyi “Meki”. Az alkalmazott szól az üzletvezetőnek és kijön. Már most nem szimpiatikus az ember és ráadásul tipikus walesi akcentussal beszél, nem értem vagy talán nem is akarom érteni őt. Természetesen élből elutasít, mert látja rajtam a bizonytalanságot. Esélyt sem akar adni, de nem is baj, megkönnyebbültem, hogy nem kell itt melóznom, egyébként se nagyon akarok visszamenni a kezdetekhez, épp elég volt annyira lejjebb adni, hogy takarító munkát vállaljak.

Ez most nem sikerült, de nem adom fel. Tovább fogok próbálkozni.