Ha külföldre költözünk és nem tudunk nyelveket, óriási akadályt jelenthet, rengeteg szorongást okozhat. Aki jól beszéli a nyelvet, sokkal könnyebben boldogul egy idegen országban, sokkal esélyesebb egy jobb állásra, könnyebben épít kapcsolatokat. Timi tud angolul, de még nem nagyon meri használni. Vajon alkalmazzák felszolgálóként? Ebből a részből kiderül.

Rengeteget olvashatunk az elvándorlás jelenségéről. Tudjuk, hogy melyik országban, hogyan működik a bürokrácia, egyes beosztásban, szakmában mennyit lehet keresni, mi jellemző az adott népre, de arról szinte semmilyen információnk nincs, mit él meg valaki, amikor elhagyja hazáját, a családját,  a barátait. Timi 33 évesen döntött úgy, hogy új életet kezd Nagy-Britanniában, egyedülálló nőként. Az idáig vezető út nagyon rögös volt, hiszen sokáig úgy tűnt, nem tud kilépni a mindennapok egyhangúságából, aztán egyszer csak jött a fordulat, mellyel nemcsak állást, de országot is váltott. Most portálunkon meséli el történetét, minden héten olvashatunk arról, mit érez, hogyan jutott idáig, hogyan éli meg az óriási változást, hogyan küzd meg a kihívásokkal, milyenek a mindennapok egy új, eddig idegen környezetben.

Mint derült égből villámcsapás, úgy hívott fel a barátom, aki nyáron ajánlotta a munkát a hotelben ahol dolgozik, hogy megkérdezze, mi újság velem. Dühöngve mesélek el neki mindent: elmondom, hogy mennyire nem jó itt nekem. Forrok az idegtől, hatalmas elkeseredettség van bennem. Próbál ő is megnyugtatni és küldi nekem a linkeket, hogy hol nézzek munkát. Utálok magyar közegben dolgozni, elmesélem neki, hogy életem legkönnyebb munkáját csinálom, mert nagy tehetség nem kell hozzá, és még el sem fáradok. Utálni nem utálom, csak nem ez az életcélom, nem akarok egész életemben 600 fontért takarítani és nélkülözni.  Lassan úgy nézek ki, mint egy csöves, nem tudok csinosan felöltözve járni és ez nagyon megviseli a lelkemet. Szükségem van rá, hogy csinos legyek.

Pár nap múlva újra hív, kiderül, hogy leadta az önéletrajzomat az étterem menedzserének, mert munkaerőt keresnek, öt embert vesznek fel. A nő meg akar keresni, hogy tesztelje az angolomat. A gyomrom összeszorul. Mi van? Én nem kértem, hogy adja le a CV-met. Most minek csinálja ezt, tudja, hogy egy ilyen munkához kevés vagyok. Aztán persze megpróbál meggyőzni, és megállapodunk, hogy alszom rá egyet. Másnap ő ébreszt, hogy megtudja, hogy döntöttem, de még nem tudom, mitévő legyek. Végül pár nap gondolkodás és a barátoktól való fejmosás után észbe kapok, hogy nincs veszítenivalóm, maximum a nő rámnyomja a telefont, ha nem értem amit beszél, utána pedig megküzdök ezzel a csalódással. Két nap múlva hív a srác és kéri, hogy most már mondjak végre valamit. Egész nap várok, wc-re is alig merek elmenni, nehogy akkor hívjanak. Stresszelek folyamatosan, még a londoni barátnőmet felhívom, hogy adjon egy kis erőt. Helyrerakja az agyam és én várok tovább, enni sem tudok, annyira izgulok, már talán az idegösszeomlás szélén vagyok, próbálok jegyzeteket készíteni arról, hogy mit szeretnék mondani, de leírni sokkal könnyebb, mint elmondani. Ülök az ágyon és várok. Órák telnek el, és azon aggódom, hogy addig ne jöjjön haza senki, amíg ezen túl nem esek, mert akkor biztosan nem fogok tudni megszólalni, ha nem lesz nyugalom körülöttem.  Délután három, és megcsörren a telefonom. A gyomrom annyira össze van szorulva, hogy levegőt is alig kapok, de felveszem.

A nő bemutatkozik, és elmondja honnan telefonál, természetesen a névre nem tudok koncentrálni, csak figyelek. A beszélgetésből kiderül, hogy azért akart felhívni, hogy tesztelje az angolomat, mennyire értem meg azt, amit mond. A kezemben remeg a telefon, próbálok nem a szavakra figyelni, hanem a szövegkörnyezetre, hogy minél több mindent megértsek, jönnek a kérdések és én válaszolok rá a saját kis szavaimmal. Ha vissza kéne idéznem a teljes beszélgetést mindent nem tudnék, de beszéltem és a végén a nő elmondja, hogy ne aggódjak, mert abban a környezetben pár hónap alatt annyit fejlődik az angolom, hogy bátran meg fogok majd szólalni. Én meg csak ülök és nem értem ezt miért mondja, majd miután felvilágosít a munkáról megkérdezi, hogy szeretnék- e ott dolgozni. Nem voltam biztos benne, hogy ezt jól értettem és csak bambán ülök tovább, majd elmondja, hogy neki elég ez az angol, amit most tudok, mehetek oda dolgozni. Persze gondolkodás nélkül igent mondok. Elköszönünk, ránézek a telefonra, 8 perc. Annyit beszéltem  angolul. Remeg az egész testem, egyszerűen nem tudom elhinni. Ez biztos, hogy nem velem történik, másfél hónap után megkapom az álommelómat, ami rendes fizetéssel jár végre. Mindenkit végighívok aki fontos nekem, a családot és a barátokat. Mindenki büszke rám és gratulál. Annyira boldog vagyok, hogy sírni tudnék. Azután jön a dilemma, hogy mondjam el a lakótársaimnak. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez sikerülni fog.  Úgy döntök, hogy megvárom a hivatalos levelet és csak azután szólok.

Két nap múlva érkezik a levél, éppen a munkahelyemen vagyok, a másik magyar lánnyal dolgozom párban. Nem bírom ki, el kell mondanom, hogy sikerült. Gratulál, nagyon jól esik, mert szükségem van a biztatásra. Aztán elindulok a másik szobába, hogy elmondjam mindezt a barátnőmnek. Sajnos az ő reakciója nem volt túl örömteli. Jönnek a kérdései, hogy mikor költözök, ez hogy jött össze, stb. Ott állok boldogságban úszva, ő pedig megvetően néz. Ezt érzem és ez látom rajta, semmi gratuláció. Otthagyom, egész nap nem szól hozzám. Majd végül hazafelé a párja jön értünk, én baromi kellemetlenül érzem magam, mert a kocsiba beszállva egyből ez jön szóba. Persze egy laza gratulációt kapok, de utána jönnek a szurkálódó kérdések és megjegyzések, miszerint ilyen helyre ilyen angollal felszolgálói pozícióra hogyan vettek fel? Nem gondolom, hogy inkább nem kéne elvállalnom? A nyugodt walesi életemet akarom feladni erre? Ülök, végighallgatom és inkább nem megyek bele semmilyen vitába, felesleges. Lehet, hogy szerencsém volt, lehet,hogy az élet megadta nekem a lehetőséget, hogy végre ott legyek, ahol lennem kell, ahol elérhetem azt, amit akarok, amiért ide jöttem. Nyelvet akarok tanulni, fejlődni és nem vegetálni. Nagyon rosszul érint, hogy ennyire negatívan reagálnak, de nem vagyok a saját magam ellensége, ha felvettek, megyek. A menedzser biztosan jobban tudja, hogy elég- e az angolom vagy sem. Eldöntöttem és ezek után biztosan nem maradok. Mindig azt mondják, hogy aki mer az nyer.  Remélem, én nyerni fogok.