Sokan azt gondolják, külföldön kolbászból van a kerítés. Timi most a bürokrácia nehézségeiről mesél nekünk. És azt is megtudhatjuk, mennyit keres, mennyit költ. Tud-e egyáltalán félretenni?
Rengeteget olvashatunk az elvándorlás jelenségéről. Tudjuk, hogy melyik országban, hogyan működik a bürokrácia, egyes beosztásban, szakmában mennyit lehet keresni, mi jellemző az adott népre, de arról szinte semmilyen információnk nincs, mit él meg valaki, amikor elhagyja hazáját, a családját, a barátait. Timi 33 évesen döntött úgy, hogy új életet kezd Nagy-Britanniában, egyedülálló nőként. Az idáig vezető út nagyon rögös volt, hiszen sokáig úgy tűnt, nem tud kilépni a mindennapok egyhangúságából, aztán egyszercsak jött egy fordulat, mellyel nemcsak állást, de országot is váltott. Most portálunkon meséli el történetét, így olvashatunk arról, mit érez, hogyan jutott idáig, hogyan éli meg az óriási változást, hogyan küzd meg a kihívásokkal, milyenek a mindennapok egy új, eddig idegen környezetben.
Bankszámlanyitás - hát szerintem ez volt az első igazán nagy kudarc, amit itt megéltem. Időpontra érkezünk, mert itt mindenhol időpontot adnak. Viszem a kis NI papíromat és a személyes dokumentumaimat, persze ezt sem egyedül intézem. A nő baromi kedvesen fogad minket, de körülbelül félórás szerencsétlenkedés után kiderül, hogy nem kapok bankszámlát mert nem tudom igazolni a lakcímemet. Nem is igazán értettem, hogy milyen papírokra lett volna szükség még, de a lényegen nem is változtat, elutasított a bank. Annyira letört ez, hogy semmihez sem volt kedvem. Csak az járt a fejemben, hogy inkább hazamegyek, minek szenvedek itt, ha ezt sem kapom meg, így hogy lesz majd másik munkám. Persze a munkáltatónak is elmondtuk, mi a helyzet és a barátnőm bakszámlájára kértük a fizetésemet, amit egyáltalán nem tartok jó ötletnek, mert nem akarok mindig pénzért kuncsorogni.
A magyar fiúval persze naponta beszélünk telefonon. Úgy érzem, erőt ad. Főleg, miután megkapom az első fizetésemet, 596 fontot. Mikor meglátom, sírva tudnék fakadni, ez még a 800 fontot sem éri el, amit beígértek. Átszámolva persze nagyon jól hangzik, hogy durván 210 ezer forint, amit 72 óra munkával kerestem meg, de ahogy számolgatok, ez semmire sem lesz elég.
Barátnőm biztat, hogy milyen jól kerestem. Én meg csak nézek, és magamban felteszem a kérdést, hogy ő tényleg nem tud számolni? Pár nappal később jön nekem azzal, hogy reméli, már elbüszkélkedtem otthon a fizetésemmel. Ordítani tudnék, hogy ezt most tényleg komolyan kérdezi tőlem, ő nem érzékeli itt az árakat vagy mi van? Aztán eljön a nagy beszélgetés pillanata, amikor tisztázzuk, mennyivel is szálljak be a költségekbe. Kérem, hogy ők mondjanak egy árat, hiszen én nem ismerem a kiadásokat. Végül 250 fontot kérnek havonta. Itt ez nem számít soknak, hisz egy átlagos szoba 350 font egy hónapra Cardiffban. Aztán többször nyomatékosítják, hogy ez kaja nélkül ennyi. Amivel nincs is baj, de azzal már igen, hogy a vásárlást heti szintre akarják bontani, hogy minden héten más vásárol be. 6 kg-ot fogytam mióta itt vagyok, mert szinte csak egyszer eszem egy nap, de nem is kívánok többet, és azért láttam, hogy ők miket vásárolnak be, amiből én körülbelül nem is fogyasztok semmit. Erre én miért költsek pénzt? Nem érzem korrektnek. De persze nem szólok, mert nem szeretnék konfliktust. Számolgatok, 250 font a lakhatás, 100 a bérletem és még legalább 200 így a kaja. Hát nem marad túl sok pénzem. Teljesen kétségbe vagyok esve.
Merre tovább? Hamarosan kiderül.
