Most miért kell ezt? Tényleg nem értem.

Sok barátom van, akik nem szeretik a focit. Hokiznak, rögbiznek, dzsúdóznak, de az elmúlt két hét össznemzeti mámora őket is magával ragadta. Követték az eseményeket, beültek egy-egy szurkolói zónába, még a Tippmixre is tettek pár százast, hogy a magyar meccseken kívül is legyen miért szurkolni. Ha másért nem, legalább azért, hogy a fogadásra költött pénzük ne vesszen el.

Tegnap a magyar csapatnak véget ért az Európa-bajnokság. És ahogy az várható volt – reménykedtem, hogy nem így lesz, de egyesek persze nem hazudtolták meg magukat –, ma elindult a mélységexpressz. Anélkül, hogy néven nevezném a személyeket és az orgánumokat – egyrészt, nem kívánok reklámot csinálni az ostobaságnak, másrészt ez még mindig nem politikai portál –, úgy érzem, azért muszáj idecitálnom néhány „magasröptű” gondolatot a fanyalgóktól. Nagyjából így szól az egyik: „Tegnap győzött a foci a nacionalista hőzöngésen”. Így szól egy másik: „Akik most hömpölyögtek az utcákon, s skandálták a ’Ria, Ria, Hungária-t’, nem vették észre, hogy valójában Orbánt és a rendszerét éltetik, nem tűnt fel annak a pár tízezer embernek, hogy szépen belesétáltak Orbán focicsapdájába, s ezzel a lelkesedéssel legitimálták a rendszerét.”

Anélkül, hogy túlragoznám a véleményemet, közlöm: hülyék vagytok, barátaim! Nem kicsit, de legalább nagyon.

Beszélek magamról: nő vagyok, akit nem hoz lázba egy Tarnazsadány-Mezőberény századosztályú labdarúgó-mérkőzés a hepehupás pályán hóesésben, piros labdával, de ha Tarnazsadány mondjuk a hasonló szintű szlovák csapattal játszik egy falvak közötti kupán, hát kiordítom a lelkem is, hogy "Hajrá, magyarok!"

Ha pedig az eddigi 37 évem alatt egyszer csak megadatik, hogy a magyar fociválogatott kijut egy nemzetközi eseményre, még jó, hogy követem a szereplésüket, még jó, hogy tiszta szívemből szurkolok nekik, még jó, hogy büszke vagyok arra, amit elértek! Mégha az most a legjobb 16 közé kerülésre volt is elég.

És eszembe sem jutott az elmúlt két hétben sem Orbán Viktor, sem a stadionjai, sem az, hogy ha én veszek a gyerekemnek egy nemzetiszínű pólót, azzal a Fidesz rendszerét támogatom, vagy a miniszterelnök hatalmát betonozom be még 30 évre. Egyetlen pillanatig fel sem merült bennem, mert nem érdekelt. És nem érdekel most sem.  

Viszont tegnap este elsírtam magam, amikor az egyébként mindig mosolygós (szemű) Király Gábor is a könnyeivel küszködött a meccs utáni interjúban, mert átfutott rajtam, mit élhettek át, hogy mennyire akartak bizonyítani ennek a sokat szenvedett országnak, hogy mennyire hálásak voltak a szurkolóknak, legyenek azok akármilyen pártállásúak, s nem akartak csalódást okozni. És mérhetetlenül büszke voltam, hogy végre van egy csapat, egy közösség, mely képes lett arra, hogy több millió magyart összekovácsoljon. Hogy a kivetítők előtt együtt örült jobbikos, fideszes, balos fiatal, idősebb, férfi és nő, hogy magyarokként ölelkeztek össze a magyarok góljainál, hogy együtt hömpölygött a magyar tömeg Budapest utcáin a mérkőzéseket követően.

Nem vagyok Orbánista, nagyon nem. Sőt! De finoman szólok a néhány köpködő, gyalázkodó IQ-harcosnak, hogy - ne legyen így, de - Orbán rendszerét nem a tiszta szívből szurkoló magyar „nacionalisták” betonozzák be még 30 évre, hanem ez a szint alatti baromkodás, amit ti műveltek. Szóval: ha változást akartok, akkor talán azzal kezdjétek, hogy nem rugdossátok és minősítgetitek a saját népeteket! Azokat az embereket, akiknek a szavazatai két év múlva tök jól jönnének, hogy ne tűnjetek el végleg a süllyesztőben! Kicsit több alázat, szerénység meg hazaszeretet nem ártana! Higgyétek el, nem fáj!

A magyar válogatottnak meg üzenem, több millió nacionalistával egyetemben: Szép volt, fiúk! Nagyon köszönjük!