Hála (hála?) a közösségi oldalaknak, néhány hete ki sem fogyunk a pikánsabbnál pikánsabb, a magyar társadalom kritikára oly éhes igényeit kielégítő, megosztó, felháborító sztorikból. Épp lecsengőben van az Illés bácsi-HISZTI, a Down-szindrómás fiút eltanácsoló edzőterem-tulajdonos, Csavajda Szabolcs a vele folytatott BESZÉLGETÉSÜNKBEN bebizonyította, hogy azért nem olyan fekete ám az ördög… A hétvégén pedig újabb történet került a virtuális köpőcsészébe: 12 éves kislányt zaklattak az ellenőrök a budapesti Blaha Lujza téren, a tinit rendőröknek kellett kiszabadítaniuk a BKK-sok karmaiból.

Azóta a 8. kerületi ITTLAKUNK.HU felhívása szerint a BKK az eset szemtanúit keresi, hogy az ellenőrök ellen lefolytathassa a vizsgálatot. Ennyit tudunk jelenleg.

Most abba nem mennék bele, milyen veszélyes is hirtelen felindulásból billentyűzetet ragadni, s vérbirkanyájként, az első hangadó után koslatni tömött sorokban X vagy Y azonnali fővesztését követelve, mert a fenti sztorik vastagon bebizonyították az idő előrehaladtával, hogy az éremnek bizony mindig két oldala van.

A BKK-s sztori sem a konkrétumok mentén ihletett meg, sokkal inkább egy jelenség foglalkoztat: mégpedig a teljes elaljasodás jelensége. Bunkó ellenőrökről szóló RÉMTÖRTÉNETEI mindenkinek vannak otthon a virtuális asztalfiókban, de én TAPASZTALTAM már mást is. Mégis sajnos a műveletlen, arrogáns, AGRESSZÍV fellépés jellemző rájuk. Hogy ezt ki lehet-e nevelni ebből a rétegből, fogalmam sincs. Hosszú évtizedeknek (vagy akár évszázadoknak) kell még eltelniük talán ahhoz, hogy egyes emberek képesek legyenek a hatalmat tisztességes, intelligens, kulturált módon, a közösség épülését, nevelését szem előtt tartva használni.

Jelenleg azonban ott tartunk, hogy már semmi sem szent. Én még úgy nőttem fel, hogy tiszteltem a szüleimet, a nevelőimet. Behúztam fülem-farkam, ha egy felnőtt rám szólt. Úgy éreztem, megnyílik alattam a föld, ha csínyen kaptak és ledorongoltak érte. Meg sem fordult a fejemben, hogy visszabeszéljek, vagy azt képzeljem, minek szól bele ez vagy az a vén szipirtyó az én életembe, mikor semmi köze hozzá!

És lehet, hogy én nőttem fel nagyon szerencsés körülmények között, de azokon a felnőtteken, idősebbeken, akikkel - akár negatív cselekedet révén - kapcsolatba kerültem gyerekként, legyenek akár idegenek, mindig éreztem az „érted haragszom” mentalitást, a jobbító szándékot. Nem éltek vissza a „felnőttségükkel”. Ők tisztelték bennem a gyereket, a kicsit, akit gyámolítani kell, akit nevelni kell, akinek el kell magyarázni, mi a helyes és mi nem, mert kora okán még nem biztos, hogy mindennel tisztában van.

Épp ezért elképzelhetetlen lett volna, hogy – maradjunk a kiinduló történetnél – egy jegyellenőr engem ugyanúgy vegzáljon, megfélemlítsen, mint akár egy bliccelő felnőttet (ez a viselkedés egyébként egy felnőttel szemben is elfogadhatatlan). Hogy csúnyán beszéljen velem, hatósággal fenyegetőzzön csak azért, mert nem teljesítem az utazáshoz szükséges feltételek valamelyikét (azt hiszem, ezesetben talán a kislány diákigazolványa hiányzott).

Azt már megszokhattuk, hogy az emberek nem tisztelik egymást. Hogy a férfiak nem tisztelik a nőket, és fordítva, hogy az első sérelemre machetét ragadunk és egymás torkának elmetszésével fenyegetőzünk. Hogy az állam nem tiszteli az állampolgárait, így azok sem a feljebbvalókat.

De az nekem még új – bár lehet, hogy csak nekem –, hogy már a gyerekeinkkel is úgy bánnak/bánunk, mint bűnözőkkel. Hogy erővel, megfélemlítéssel, fenyegetéssel közelítünk feléjük, intelligens eszközeink nem lévén…

Hát hova vezet ez? Manapság a felnőttek, a nyugdíjasok telejajveszékelnek minden létező orgánumot, hogy „ezek a mai fiatalok!” Nem, kérem szépen! Rossz a megközelítés! A helyes irány: Ezek a mai felnőttek!

A gyereket példaadással, észérvekkel, beszélgetéssel lehet és kell nevelni. Élni kell a tapasztalataink adta előnyökkel, nem visszaélni a korunkkal és/vagy hatalmunkkal, erőnkkel.

De persze példát is csak akkor lehet adni, ha van miből. Ha az egybites agytekervényekkel bíró – itt ellenőr – akárki csak a bunkóság fegyverét képes használni, akkor azt fogja visszakapni. Mert arra kondicionálja a még „tiszta lap” gyereket, hogy a dolgoknak ez a hathatós elintézési módja.

És ha az egész társadalom, sőt az egész világ erre az útra lép, akkor már nincs messze a teljes káosz és anarchia.

Azt azonban nem kéne megvárni.