Weisz Fanni: Abban hasonlítunk, hogy mindannyian mások vagyunk

dec. 5., 2015

Weisz Fanni: Abban hasonlítunk, hogy mindannyian mások vagyunk

Nagymama szeretne lenni és sokat játszani az unokáival - ez Weisz Fanni egyik legnagyobb álma. De addig is rengeteg elfoglaltsága van. Fiatal kora ellenére nem tétlenkedik. Keresett modell, könyvet írt és számos karitatív tevékenységet végez. Elsődleges feladatának érzi a másság elfogadtatását, a siketek helyzetére való figyelemfelhívást, annak bebizonyítását, hogy a speciális képességekkel rendelkezők, vagy bizonyos képességekkel nem rendelkezők is komoly eredményeket érhetnek el, boldogulhatnak az életben, nem kell leírni, félreállítani őket.

IgenÉlet: Nemrég jöttél haza a milánói világkiállításról. Milyen érzés egy ilyen rangos esemény arcának lenni?

Weisz Fanni: Sokáig el sem akartam hinni, hogy ez lehetséges. Hiszen bárhogyan is nézzük, siket vagyok, ami hátrányos helyzet, mégis bizalmat szavaztak, hogy meg tudom csinálni. Vicces volt, mert először nem látták rajtam az olaszok, hogy nem hallok. Odajöttek, beszéltek és beszéltek, majd mutattam, hogy bocsánat, nem értem. Eltelt néhány másodperc, fogták magukat, és kézzel kezdtek mutogatni. Ugye, az olaszoktól nem áll távol, hogy mindenhez mutogatnak is, még azt is ki merném jelenteni, hogy élvezték a kialakult helyzetet. Simán ment közöttünk a kommunikáció. Itthon még azt érzem, hogy a magyarok zavarba jönnek tőlem, ezért mindig próbálom lazítani a szituációt.

IÉ.: Rengeteg helyen találkozhatunk veled, sok ügyet képviselsz. Mi az, ami most leginkább kitölti az életed?

W.F.: Nem tudom soha azt mondani, hogy van egy fő momentum, hiszen valóban sok mindennel foglalkozom. Vannak modellmunkáim, amiket imádok, iskolákba járok érzékenyítő előadásokat tartani, imádom, hogy a fiatalok olyan nyitottak, ezekhez az előadásokhoz próbálok most újra szponzorokat keresni. Nagyon fontos a most megjelent regényem is, mert úgy érzem, még rengeteg történet és gondolat van, amit szeretnék megosztani másokkal, és biztos vagyok benne, hogy a könyv elkészítése során összekovácsolódott csapattal sikerül létrehoznom egy-két újabb könyvet.

IÉ.: A regényed Hallatlan vakáció címmel jelent meg, melynek főszereplője egy siket lány. A szórakoztató irodalom által közelebb lehet hozni a siketséget az emberekhez? Mi a célod a könyvvel?

W.F.: Remélem, sok fiatal fogja majd olvasni, mert az elfogadás a fő mondanivalója. Egyik főszereplője egy siket lány. Mivel a siketség nem látványos, ezért úgy gondolom, pár dologra fel kell, hívnom az emberek figyelmét. Leginkább a fiatalokét, hisz belőlük lesznek majd szülők, akik gyermekeket fognak nevelni, ezért járom az iskolákat is és tartom az előadásokat. A regényem a valóság és a fikció erős keveredése. A karakterek tipikusnak is nevezhető, mai magyar, huszonéves fiatalok, akik egy jutalomutazáson vesznek részt. A cél: Jamaica. Már a hosszú repülőúton kialakulnak bizonyos klikkek; a „menő” lányok nem igazán kedvelik a visszahúzódó „lúzereket”, köztük a szőke, szótlan lányt, akiről nem sokat tudnak. Az ellentétek a szigetre való megérkezés után sem szűnnek meg, de az a bizonyos szótlan lány mosolyogva állja a támadásokat. Valójában jelen is van, meg nincs is – amolyan kis mellékszereplőnek tűnik a vitákban, a bulizásokban. Azután hirtelen megváltozik a helyzet: Haitin bekövetkezik az a bizonyos, borzalmas földrengés. A szótlan, szőke mellékszereplő hirtelen központi alakká változik, és az élére áll annak a kis csapatnak, akik a baptisták segítségével azonnal átutaznak Haitire, segíteni. Csupán néhány napot töltenek Haitin – csak addig van rájuk szükség, amíg a világ különböző tájairól útnak induló hivatásos mentőcsapatok megérkeznek -, de a rövid idő alatt szerzett élmények örökre megváltoztatják az életüket.

Fanni egy siket lányról írt regényt

IÉ.: A regényben a saját tapasztalataidat jeleníted meg?

W.F.: Valójában ez egy kitalált történet. Mindenki fejében vannak történetek. Emlékek, álmok, kitalált dolgok, és ezek keverékei. Olyanok ezek, mint a gyöngyök… Nagyon érdekesen történt az írás. Nem vagyok teljesen a magyar nyelv birtokában, ezért fordítóra is szükségem volt, ebben édesanyám segített, és egy lelkes kis csapat. Szántai Zita hatalmas segítségemre volt azzal, hogy tudását, tapasztalatát, tehetségét és tanácsait beleadva ezek a kis gyöngyszemeket, a kis történeteimet lánccá fűzhessem. Ebből is látszik, amit az ember nagyon szeretne, az nem lehetetlen.

IÉ.: Mindig is érdekelt az írás?

W.F.: Ezt azért nem így fogalmaznám meg. Mindig is szerettem volna megosztani a gondolataimat és a tapasztalataimat az emberekkel. A könyv egy lehetőség erre.

IÉ.: Megmutattad, hogy semmi sem lehetetlen, hiszen siketként, már fiatalon is nagy sikereket értél el. Hogy látod, egy sérült embernek nehezebb érvényesülnie, mint egy „épnek”?

W.F.: Modellmunkáim mellett folyamatosan komoly karitatív tevékenységet folytatok, elsődleges feladatomnak érzem a másság elfogadtatását, a siketek helyzetére való figyelemfelhívást, annak bebizonyítását, hogy a speciális képességekkel rendelkezők, vagy bizonyos képességekkel nem rendelkezők is komoly eredményeket érhetnek el, boldogulhatnak az életben, nem kell leírni, félreállítani őket. Személyes példámon keresztül próbálok vigaszt, erőt és kitartást adni a fogyatékkal élő fiataloknak, és nem utolsó sorban a szüleiknek, nevelőiknek. Sajnos nem könnyű ez a mai világ, persze nyilván nehezebb helyzetben van, aki szervi hiányosságából adódóan bizonyos dolgokban akadályoztatva van. Ezért nem jutott soha eszembe, hogy énekesnő legyek vagy telefonközpontos. Ugyanakkor azt is tudom, hogy ez sok halló fiatalnak sem jut eszébe. Egyet kell elfogadni: hogy mindannyian mások vagyunk. Mindenkinek azt kell csinálnia az élete folyamán, amit szeret, és amire képes. A másik, és talán a legfontosabb, hogy tiszteljük meg egymást azzal, hogy figyelünk embertársainkra. Segítsük egymást, ahol lehet, de mindig úgy, hogy előtte megkérdezzük, arra, amit adni akarunk, szüksége van-e egyáltalán, vagy mi az, amire szüksége lenne. Ennyi a lényeg.

IÉ.: Volt olyan pont az életedben, amikor rádöbbentél, hogy igazán más vagy, mint a többiek?

W.F.: Amennyiben a siketségemre gondolsz, akkor igen, persze. Mikor kicsi voltam, egészen hétéves koromig azt gondoltam, miután a bátyám is siket, hogy mi, gyerekek a kezünkkel kommunikálunk, de a felnőtteknek van valami különleges képességük, amivel képesek akkor is tudni, mit akar a másik, ha éppen háttal állnak egymásnak. Mindig azt gondoltam, ha megnövünk, akkor erre mi is képesek leszünk. Nem tudtam akkor még mi az, hallani. Aztán amikor hétévesen egy hallásjavító műtét segítségével CI készüléket kaptam és ezzel egy mesterséges hallást, akkor jöttem rá, hogy más vagyok. Vannak hallók és siketek.

IÉ.: Használhatnál hallókészüléket is. Miért nem teszed? Hiszen megkönnyítené az életedet.

W.F.: Nekem ez a műtét annyiban volt hatalmas segítség, hogy elvitt egy gyönyörű utazásra a hallók világába, és megtanultam vele szépen kiejteni a szavakat. Azonban az értelmezéssel akadnak problémáim bőven. Hallom, amit mondanak, csak valahogy nem tudom összerakni, értelmezni őket. Biztonságban csak akkor érzem magam, ha a jelnyelvet mankóként használhatom. Ezért is nyilatkozok jelnyelven mindig. Talán már későn műtöttek, lehet, ha kisebb korban történik, akkor többet segít. Nem tudhatom. Mikor én kicsi voltam, még nem végeztek ilyen beavatkozásokat itthon. Hálás vagyok a sorsnak azért, hogy ezt a lehetőséget is megkaphattam, hisz abban segített, hogy jobban megértessem magam és könnyített a beilleszkedésben.

IÉ.: Sok sérült azt gondolhatja, hogy neki sokkal nehezebb a sorsa, mint az épeknek. Volt olyan, hogy küzdöttél ezzel az érzéssel?

W.F.: Természetesen. Hiszen a siketség nem egy látványos dolog, amit azonnal észrevesznek. Sokkal jobban kell figyelnünk a környezetünkre, és adódhatnak néha kellemetlen helyzetek. Ugyanakkor persze meg vannak az előnyei is. Nem halljuk azt a sok felesleges ostobaságot, amit egy halló kénytelen elviselni. A legtöbb hátrány azonban abból adódik, hogy a siketek oktatása - sajnos azt kell, mondjam - nem jól működik, másrészt a halló fiatalok nincsenek kellőképpen informálva, tájékoztatva. Ezen kellene változtatni ahhoz, hogy mindenki számára elfogadhatóbb, könnyebb és szebb legyen a világ.

Fanni szerint a jelnyelv nem csak a siket embereknek segítség, hanem a hallóknak is (forrás: Facebook)

IÉ.: Harcolsz azért, hogy a jelnyelvet oktassák az iskolákban is. Miért tartod ezt fontosnak?

W.F.: Nyilván egy siket gyermek, amíg meg nem kapja a számára legmegfelelőbb hallásjavító eszközt, addig kizárólag jelnyelven juthat tudás a birtokába. A szájról olvasás - pláne egy gyermek esetében, aki még csak ismerkedik a világgal - valójában semmi. Mondok egy példát. Ha kiejtjük azokat a szavakat, persze hang nélkül, hogy baba, mama, papa, csak szájról olvasással nem lehet őket megkülönböztetni. Ilyen például a tél és a térd szavak is. Akkor kérdem én, hogy fog szájról olvasással egy siket gyermek fejlődni?! Szüksége van a jelekre. Ha nem kapja meg a tudást a jelnyelven keresztül, akkor egész életében úgy érzi - és teljes joggal -, hogy még ezt is és azt is be kell pótolnom. Ami így is van, de ha ezt érzi az ember, akkor jön az is, hogy ettől az érzéstől mindig kevesebbnek érzi majd magát. Ezért fontos, hogy a siket gyermek a jelnyelven keresztül, biztonságos tudás birtokába kerülhessen. Mellette természetesen tanulja a hangos beszédet, kapjon meg minden lehetőséget hallásállapotától függően, CI-t vagy hallókészüléket. Így tudnak csak később hasznos részeivé válni a társadalomnak. Két éve már, hogy elindult Pécsett Csizi Péter képviselő úr közbenjárásával a jelnyelvi szakkör. Hálás vagyok ezért, és amit most mondok, talán furcsán hangzik, de nem csupán azért fontos, hogy a fiatalok, ha sikettel találkoznak, akkor segíteni tudjanak nekik. Nézzük, mit segít a jelnyelv a hallónak! Amerikában vizsgálták, s ma már bizonyított tény, hogy fejleszti a kreatív központot. Kísérletet végeztek, halló babák egy csoportjának csak verbális kommunikációt tanítottak, míg a másik csoportnak vizuális kommunikációt, azaz jelnyelvet is. 10 éves korukban IQ-tesztek bizonyították, hogy azoknak a gyermekeknek, akik jelnyelvet is tanultak, az IQ-juk 10-12-vel magasabb lett. A jelnyelv, olyan, mint egy rámpa. Ha akadálymentesítés céljából megépítenek egy rámpát, az jó a kerekes székeseknek, idős embereknek, babakocsis anyukáknak. A jelnyelv funkciója sem korlátozódik pusztán a „beszédre”. Amerikában a negyedik leggyakrabban tanult nyelv a jelnyelv. Ennek oka, hogy az óvodákban a halló kicsiknek játékos formában, mint vizuális kifejezésmódot oktatják, mert az agy kreatív központját stimulálja, erősíti és fejleszti a kicsik önkifejező képességét.

IÉ.: Sikeres vagy, egy ország ismer és szeret. Szerinted mi lehet a titkod?

W.F.: Olyan családban nőttem fel, ahol megtanultam, hogy nem adhatom fel az álmaimat soha. Anyukám és szülei szigorúan imádtak. Mindent megtettek értem, de elvárták, hogy ne sajnáljam, és főleg ne sajnáltassam magam soha. Azt tanították, hogy mindenkinek vannak problémái és azok azért vannak, hogy megoldjuk őket. Azt tanították, soha ne az érdekeljen, másnak mije van, hanem hogy én mit tudok kivívni magamnak. Megtanítottak küzdeni, elfogadni és legfőképp szeretetet adni. Megtanítottak arra, hogy csak annyit várhatok el mástól, amit magam is megtennék érte. Ezt kaptam a kis tarisznyámba otthon. Ezzel a támogatással indultam és szerencsére nagyon sok jó emberrel kerültem kapcsolatba, akik segítségemre voltak abban, hogy idáig juthattam, akik elfogadóak voltak és látták, hogy mennyire fontos, amit teszek, és legfőképp, mennyire hiszek benne. Nagyon keményen dolgoztam, ráadásul minden apró változás boldoggá tesz.

IÉ.: Rengeteg helyen láthatunk, rengeteg mindennel foglalkozol és még nagyon fiatal vagy. Mik a további terveid?

W.F.: Sok mindent szeretnék még az elképzelésemből megvalósítani, amit nem szeretnék még elkiabálni, a hosszú távú terveimről merek csak nyilatkozni biztosan. Amikor még az elején egyszer megkérdezték tőlem, mit szeretnék majd csinálni, akkor azt válaszoltam, ami legelőször eszembe jutott: nagymama szeretnék lenni és sokat játszani az unokáimmal.

(Weisz Fanni nyitóképét és a könyvborítón szereplő fotót Chikán Erika készítette.)

 

Sinkovics Szilvia

 

IgenÉlet

Kapcsolódó cikkek

Hozzászólások