A legfontosabb: ismeretlen, vagy kevéssé ismerős embernek ne küldjünk huncut képet magunkról! Sőt, legjobb, ha senkinek, egyáltalán nem küldünk ilyesmit. Ha valaki meztelen képet kér, nyugodtan küldjük el egy kopasz tengerimalac képét. Ha érti a humort, úgyis csak akkor van vele dolgunk. Egyébként meg soha, semmit, senkinek! Elég, ha az arckifejezésünk olyan rajta, ami kicsit szexis - egy pillanat alatt rávarázsolják egy másik nő meztelen testére és kész a baj. Mindig tartsuk szem előtt, hogy... tovább

Irodai környezetben, szinte egymás hegyén-hátán ülve nem lehet elkerülni, hogy legyenek olyan munkatársak, akiket legszívesebben az Északi-sarkra száműznénk, annyira idegesítőek. Persze vannak toleráns és kevésbé toleráns emberek, mindenkinek más az ingerküszöbe, de az itt felsorolt embertípusok nagyjából mindenkinek az agyára mennek. tovább

Látom magam kívülről. Sokáig azt hittem, ezzel a képességgel mindenki rendelkezik, de a sok szánalmas emberi viselkedés, mellyel eddigi életemben már dolgom volt, meggyőzött arról, hogy ez nagyon kevesek sajátja. Képes vagyok magamra úgy nézni, mintha másvalakit, akár egy idegent szemlélnék, ezért relatíve ritkán csinálok magamból hülyét. Persze megesik így is, de jóval kevesebbszer, mintha nem „látnám” messzebbről, mikor leszek sok vagy kellemetlen.   tovább

Még nem vagyok házas, de párkapcsolatban élek, és folyamatosan tapasztalom, mennyire nehéz közös minőségi időt találni. Mivel mindketten dolgozunk, sok kötelezettségünk van, nyelvet tanulunk, én pedig még iskolába is járok, ezért gyakran le kell mondanunk a közös programokról. Az elmúlt egy hónapban például nem tudtunk két órát úgy együtt tölteni, hogy tényleg csak egymásra koncentráljunk. tovább

Erre nagyon jó példa a Bob, az utcamacska című film is, amely egyébként valós történeten alapul. Egy drogos, hajléktalan utcazenész, James Bowen bekerül egy programba, melynek segítségével beköltözhet egy lakásba, azzal a feltétellel, hogy fokozatosan leszokik a drogról. tovább

A Balaton északi és déli partja más-más embereket vonz. Hogy miért? Kizárólag a pénztárca kérdése az, ha valaki csupán Siófokig utazik, vagy inkább a más-más igények, szórakozási, üdülési szokások kapcsolódnak a kiválasztott úticélhoz? tovább

Talán nem lenne ennyi boldogtalan ember akkor, ha néha egymásnak is visszajeleznénk, amikor egy munka igazán tetszett és kiemelkedően jó volt, vagy csak egyszerűen egy hatalmas segítséget jelentett. tovább

Ismerős az az érzés, amikor kisgyerekek mellett rövid idő alatt egy egész családnak be kell csomagolni, fejben tartani mindent, mi hol, melyik bőrönd, táska aljára csusszant be, és amikor már majdnem sikerül, akkor egy kampányszerűen saját pakolási elképzeléseit megvalósítani akaró férj beleavatkozik a rendszerbe, egy óvatlan pillanatban áthelyez vagy kivesz, hozzátesz vagy elvesz a ruha- és piperehalomból valamit, amit akkor és ott úgy érzett, hogy kell, pedig nagyon is nem kellett volna.   tovább

Nem vagyok szőrös-bajszos, keményvonalas feminista, de én sem veszem jó néven az ilyen kijelentéseket. Mert ha nekünk, nőknek a konyhában a helyünk, akkor hol van a férfiaknak? Egyáltalán, hogy néz ki ebben az archaikus kontextusban korunk férfi-nő felállása és szerepe? Ha a nőnek kizárólag fakanállal és porronggyal a kezében kellene léteznie (fenti logika szerint), jogosan várhatná el, hogy a férje szerelje meg a meghibásodott mosógépet és nyírja fazonra a kerti bukszusokat. Hány férj teszi ... tovább

Egyetlen receptet szerettem volna csupán felíratni, de már több mint két órája ültem ott. És akkor egy nagyon furcsa érzés kapott el: szerettem volna valami baromi hangos, fülsértő csengőhangot lejátszani a telefonommal. De rá kellett jönnöm, hogy valójában sikítani szeretnék, kiabálni, üvölteni. Mert ez a két óra nekem nagyon fog az estéből hiányozni. Éppen két órával fogok emiatt később lefeküdni és pont két óra fog hiányozni az alvásidőmből. De miért jutott eszembe a telefonomat üvöltetni ... tovább