December elejétől ronggyá osztogatjuk a tuti szentesti vacsora fogásötleteit, a legfrankóbb bejglirecepteket; a legmutatósabb rongyunkban pózolunk a bőségtállal, hogy aztán a kattintás után napokig csak pizsamában vergődjünk, s a konyhán mindahányszor áthaladva marokra fogjunk egy-két túlélő falatot, míg elérünk a tévé elé.

Az ünnepek elmúltával pedig posztolgatjuk a „soha többé nem eszek”, „holnaptól, bizisten, váltom azt az életmódot” típusú önmotivátor fogadkozásokat, melyekben magunk sem hiszünk igazán. Tegyük a szívünkre a kezünket! Akarunk változtatni? Úgy igazán? Igen. Majd. És a hangsúly a majd-on van!  

Mert mi történik a karácsony előtti-alatti-utáni időszakban minden egyes évben? Hát az, hogy kitágul a gyomrunk, felborul a 11 hónapig oly szigorúan (hahaha, legalább magamnak ne hazudjak!) tartott tudatosság (legalábbis a fogadkozások hosszú sora, hogy 6 után egy falatot sem tanúk előtt), s reggeltől estig szűkölünk a jó falatokért.

Na jó, inkább csak a saját nevemben nyilatkozom. Mert lehet, hogy egyedül vagyok ezzel.  

December 29-e van. És szenvedek. Szenvedek, mint a kutya. A zsáknyira lazult gyomrom morog, méltatlankodik, követel. Este van, majdnem 6 után, s megbeszéltem magammal, hogy mától már nem. Egy falatot sem. Vagyis csak salátát csirkemellel, meg zabpelyhet, azt is szigorúan reggel, meg futni is elmegyek. Majd holnap.

De az van, hogy egyáltalán nem kívánom a salátát. Sem a csirkemellet. Vagyis azt még csak-csak, most készül a sütőben a „paella a’la karácsonyután” csirkével, ami nyomokban már tartalmaz diétás összetevőket. Például olajbogyót. Meg kolbászt. Kezdetnek nem rossz.

A karácsonyfa alatt viszont ott van még egy jó fél kilónyi szaloncukor. Mindenféle ízben. Zseniális ízekben. És irritál, hogy még ott van. Meg a jó kis decemberi füstölt sonka. Rozskenyérrel, erős paprikával, egy pohár nehéz vörösborral, hmmmm…

Meg a száraz bejglicsücsök, melyből egy kis vaníliapudinggal isteni pohárkrémet lehet varázsolni 20 perc alatt. Kínzás.

Meg a darts vébé a tévében. Azt nem lehet magmix nélkül nézni. Kell a kesu, a mandula, a mogyoró, a pisztácia. Ipari mennyiségben.

Persze van narancs is meg alma. Étkezés utánra. Meg a gyereknek uzsonnára. Meg majd reggelire, ha elfogy a sonka és a rozskenyér.

Szóval: én tényleg lelkes vagyok, imádtam Eszti tegnapi jó TANÁCSAIT olvasgatni a habos kávémmal a kezemben. Félreértés ne essék: szeretnék karcsú lenni, igazán, és szeretném már súlyzóval köszönteni az újévet, ahogy az egészség- és szponzortudatos celebek is teszik, akik síléccel és futócipővel pózolnak az Instagramon. De az a helyzet, hogy szerintem az ugrókötél nagyon rosszul néz ki a karácsonyfa közelében. Meg a szobabicikli is.  

És a szilveszter is rosszul néz ki a karácsony közelében. Totál kiszúrás. Mert a szilveszteri mulatságon már illik jól kinézni és illik falatnyi meg ujjatlan kis flitterest felvenni. Mintha az előtte lévő nehéz napok meg sem történtek volna. És nagyon úgy tűnik, hogy másnál meg sem történtek. Miért csak az én tomporom flittereiről integet vissza az ünnepi menü? Más miért légies és karcsú és életvidám és magától értetődően haspólóban táncolós?

És miért történik ez meg velem minden évben, minden évvégén? Holnap elmegyek – eddig nem volt hozzá bátorságom –, s szembesülök az adottságaimmal néhány üzletben. Keresek valami feketét, nagyot és flitterest a szilveszteri partira. Ahogy minden évben.

És az éjféli koccintáskor ismét megfogadom, hogy jövőre nekem is falatnyi csillivilli lesz a hátsómon.

A fogadalmak úgyis arra valók, hogy megszegjük őket, nem?     

V. Szabó Kriszta